Várni, várni…
Abban a biztos tudatban, hogy semmilyen szinten nem tudod az eseményeket befolyásolni. Most sem.
Mert az elromlott számítógép az informatikusnál üdül, várva az ítéletre, miszerint gyógyítható, vagy sem. Nem régi, ám nem is új, de semmiképpen nem tudod nélkülözni, így ideges, türelmetlen és háborgó lelkeddel várod a diagnózist 6. napja?!
Na, itt döntöttem el, hogy a következő életemben informatikus leszek. Mégpedig gyors, érthetően kommunikáló, mert ebből óriási a hiány, ahogy érzékelem.
Sok mindent nem lehet, de legalábbis nem érdemes tennünk. Előkelő helyen a listán: ne kérdezgessük a szakembert, hogy mikor lesz kész a gépünk, és milyen nagyságrendben gondolkodjunk a számla kiegyenlítés dolgában.
Ez oly felesleges, mint cukor dobálás a tengerbe… sosem lesz édes a víz. 🙂
Tehát türelmesen várakozom, és epedve vágyakozom az információhalmazom után, ami a gépen van.
Tudom sokan felszisszennek itt, hogy miért nem tartom így, itt és ott, de azt is tudjuk, hogy a holnap megcsinálom, majd elfelejtem minden áldott nap, aztán eszembe jut éjjel, majd reggelre ellibben minden ilyen gondolatom, és teszem a dolgom, illetve ezt a feladatot következetesen feledem, mert megy minden a maga útján, nem is gondolva arra, hogy egy gép bármikor el tud romlani, és teszi is.
Most viszont, ha visszakapom az első dolgom lesz minden hiányosságot pótolni!
Csak jönne már haza.
Igen, így alakulnak függőségi viszonyok gépeink és közöttünk.
Várod, mint szerelmed a hosszú távollét, “nemlét” után.
Na jó, más minőség de akkor is.
Mennyire abnormális ez az egész?! Ez csak egy gép…hát igen.
Tanulom a türelmet, és szembesülök tudatlanságommal, csekélységemmel.
Nehéz a lecke, vívódom is vele évtizedek óta…
Türelmet kívánok.
Ölelés, Gabi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: