Elhagy, mint megunt szeretőt … könnyekkel. Ám a szomjazó föld boldog, mert az ő szerelme az eső a mértéktartó, mindent adó, tápláló víz.
Búcsúzom a nyártól.
Nem siratom, mert kedves minden évszak minden hónapja. Mindig van ami sose máskor.
Rőtre változnak a zöldek, sárgulnak a barnák. Nyúlnak a sötétek, jobban látunk befelé mint kifelé.
A szőlő már csábító levével vendégeskedik, a füge üvegben őrzi a nap csókját, mézédes magokkal.
A szilva szegfűszeggel kényeskedik a kamrában a meggy a rumban édeleg…
Szóval minden a helyén már csak a csend kell, hogy halljuk mit súg az őszről annak, aki azt gondolja az elmúlás jő.
Miközben egy új kezdet minden nap s a jövő titkai még előttünk…
A kertben szamóca őrzi a nyár mosolyát. Nem is tudom, hogyan keveredett a fű közé, de pár éve ott vár rám …szinte mindig. Apró, mosolygós, vad és mégis oly szelíd szamóca. Mint apró rubin bujkál s a színpompáért cserébe, fűszál óvja télen-nyáron.
Mindig másutt csábít kalandossá téve a napokat. Sosem tudom hol bukkan majd elő. Szóval ilyen drága ajándékot rejt a “fűalja” minálunk.
Kívánom mindőnknek, hogy minden nap lássunk… is.
Ölelés, Gabi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: