Az utóbbi napok történései mellett nehéz szótlannak maradni.
Teszem a dolgom, gyakorlom a csendet…
Mindenki viszi a maga keresztjét. Ha tehetem, segítek akinek tudok és szüksége van rám, miközben remélem bírom a magamét.
Mindeközben mérhetetlenül fáj, mennyire méltatlan dolgok részesei vagyunk.
Az erkölcsi normánk lassan már értékelhetetlen mélységig zuhan, a szeretet csak a szavakban él…egymás tisztelete…hát, igen.
Most, ma, nagyon nem tudom kezelni… holnap jobb lesz… hiszem.
Nem, nem ítélkezni akarok, ez csak észlelés, ténymegállapítás.
Ilyenkor (vagyis naponta) eszembe jutnak a zseniális közmondások, melyeket sok tucat évtizede ismerünk. ( Csendben jegyzem meg, azok az emberek jegyezték ezeket, akiket Mi “tudatlanabbaknak” mondunk. )
Ma sokszor használjuk ezeket anélkül, hogy mákszemnyit is elgondolkodnánk értelmükön….
Mindenki a maga portáján sepregetne, (és nem, a nekem lehet, de neki nem mert mit képzel, elvet vallanánk) biztos kellemesebb, élhetőbb lenne világunk.
Ugye? S megannyi jut eszembe, gondolom nem csak nekem.
A kert pedig “csak” szép, ahogyan az élet ….. Is. 🙂
Ölelés, Gabi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: