Születésünktől úton vagyunk…
Nem tudjuk hol tartunk, és mennyi van előttünk, csak megyünk, miközben morzsákat csippentünk fel. Ehetőt, ehetetlent…
Előfordul, hogy megbotlassz, el is esel. Szerencsés esetben felpattansz, gatya leporol, lépünk tovább.
Amikor nincs ekkora szerencséd, sokáig ott maradhatsz… Keresed miben, miért, hogyan… tovább….
Nem tudhatjuk előre, mikor így és mikor úgy, hisz ha tudnánk…. Leülnénk időben.
Naponta botlunk meg, kisebb-nagyobb dolgokban. Azokat, már észre sem vesszük. Sajnos. Megbántottunk valakit.
Megbántott valaki. Nem fontos, szegény, Ő baja.
De nem lehet mindig ilyen egyszerűen elintézni, tudjuk, tapasztaltuk már… Bizonyosan átéltél már hasonlót.
A fizikai fájdalom elmúlik, beheged a seb.
Elmúlik az izomláz.
Kialszod a fejfájást.
Lelked fájdalma lassan enyhül. Sok munkával, szeretettel.
Nem szégyen, ha segítségre szorulunk, emberből vagyunk, büszkeségünk nem enyhíti fájdalmunk, kérjünk és fogadjunk el segítséget.
Ilyenkor (Is) a szeretettel (ami elcsépeltnek tűnhet már) kéne “kereskednünk”.
Szeretteink, barátok, lelkitársak, rokonlelkek, a legnagyobb értéket jelentik életünkben. Hisz tudjuk, az öröm duplázódik, a bánat feleződik, ha van kivel osztoznunk benne.
A szeretet olyan dolog, amit a süket hall és a vak is lát…
Éljünk vele, nagy a szükség! 🙂
Ölelés, Gabi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: