Péntek.

Sokszor úgy gondoljuk minden rendben. Nem figyelünk, elnézünk a dolgok fölött, jó magasan.

Hallgatni kéne a belső hangra, megérzésre, (ki minek nevezi) amit sokszor nem teszünk. Én  sűrűn nem hallok, de még csak nem is látok, pedig ott a mozi a fejemben….. mert mindig azt hiszem, hogy….

Elaltatjuk magunkban a gondolatokat, elűzzük a nem szeretem képeket. Azt hisszük velünk semmi nem történik, amit nem akarunk. Így aztán, ha mégis, el lehet gondolkodni miért. Mit tettem, illetve mit nem.

Persze a jó dolgok, ritkán késztetik az embert gondolkodásra…az természetes, hogy van, hogy jó.

Elesünk, sokszor.  Ami addig nem baj, míg fel tudunk (akarunk)  állni. Van mikor kínnal, keserűséggel, nagyon fogcsikorgatva, de felállni. Leporoljuk a bugyit és írjuk az új fejezetet hálásan, hogy ezt is megtapasztaltuk.

Azt remélem, hogy egyre többször tudom majd azt,  mikor kell leülni, hogy ne nagyot essek. 

Mert van ilyen megoldás is…hisz nem fekete-fehér az élet.

“Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót,

Türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant,

Bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!”

Ölelés, Gabi.