Az elfogadás…
Tiszteletben tartani magunk és mások gondolatait, érzéseit. A magunkét sem mindig egyszerű.
Mindőnknek van igazsága… Mióta kiesett a bölcsek köve a zsebemből, (tudniillik, azt hittem ott van) talán könnyebb érteni, megérteni a mást. Is.
A megértés, úgy gondolom nem azonos az elfogadással, de talán közelebb vihet hozzá.
Magammal is nehezen boldogulok néha.
Például nem vagyok képes megoldani pofon egyszerű feladatokat, és ismétlem unos-untalan. Azt gondolom nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, s mindig rájövök, hogy ha nem is a folyóba, de a medrébe igen. Lehet.
Általában zoknim, cipőm ázik, lábam vizes…ez is az igazságom, nekem.
Ésszel élni más lehet. Azt nem tudom boldog e, mert úgy még nem éltem…lélekkel, szívemmel, sok pofonnal, értetlenséggel, tudom milyen. Néha fáj is így. Biztos kell….
Amikor bujkálsz önmagad elől, mert nem akarsz válaszolni a kérdéseidre, pedig tudod a választ, nehéz elengedni csontossá keményedett “bizonyosságaink”….
Ragaszkodunk, illúziónkat dédelgetve totyorgunk. Sajgó szívvel…de abban biztosan, hogy bajom el kell dobni, mert ha tele a kezem, hiába látom a csodám, mivel nyúlok érte?
Így hát, szemüveget váltottam, a zoknim már száraz, és a kezem is “üres”….
Tedd szabaddá kezed… Te is.
Ölelés, Gabi.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: